Zöldellő hegyek a tűz országában
AZERBAJDZSÁN
Azerbajdzsán, a tűz országa
Szöveg & fotók: Jakatics Róbert
A hanyatló napkorong lapos sugarai meredeken verődtek vissza a hatalmas kőtáblákról, meleg színekkel takarva be a hegyoldalt és a lába előtt elnyúló tájat. A Kaukázus utolsó nyúlványain állhattunk, mert alattunk már semmiféle domborulatban nem botladozott szemünk. Messze a távolban Baku házrengetege sejlett a párás levegőben, aztán már csak a nagy víz, a Kaszpi-tenger következett. Az egyik partközeli fúrótorony tetején kis lángnyelv pislákolt, mintegy szimbolizálva, hogy ez itt Azerbajdzsán, a „tűz” országa.
Azerbajdzsán a nevét minden bizonnyal a makedón satrapából uralkodó dinasztiává előlépett Atropatészről kapta. A néhai kormányzó neve óperzsa jelentése „tűzzel védett”. Miután vezetőnk ezt elmesélte, megértettük az erre utaló jelképeket, amikkel az utazás alatt találkoztunk. A történelem során számos népcsoport megfordult errefelé. A ma Azerbajdzsánként ismert terület eredeti lakói a kaukázusi albánok voltak, akik a Kr. e. 4. században királyságot alapítottak és függetlenségüket kisebb megszakításokkal a Kr. u. 9. századig meg is tudták őrizni. Umayr királyuk a 4. században felvette a kereszténységet, ami államvallásként egészen a 8. századig, az iszlám térhódításáig fennmaradt. Az ország a későbbi századokban a kelet felől benyomuló szeldzsuk törökök kezére került és a hatalom is szép sorban járt kézről-kézre a szeldzsuk atabégeken, a Dzsalairida dinasztián, Timur Lenken, a sirvánsahokon és a siíta szafavidákon keresztül a független kánságokig. Végül folytonos hadakozások után területét Oroszország magába olvasztotta. Az I. világháborút követő zavaros időszaknak a szovjet okkupáció vetett véget. A II. világháborúban rendkívüli stratégiai jelentősége volt, hiszen a bakui olajmezők látták el a Vörös Hadsereget üzemanyaggal. A Szovjetunió szétesése, majd az Örményországgal vívott háborút követő fegyverszünet után az újból független Azerbajdzsán saját útját járja, az olaj-és földgáz kincsének köszönhetően mára a régió legdinamikusabban fejlődő sokszínű államává vált.
Ahogy Bakut elhagytuk, hogy a félsziget csücskéből is kóstoljunk kicsit utunkat jelképesen láng és tűz kísérte. A környéket itt nem erdők borítják, hanem bólogató olajkutak, jelezvén, mi is pörgeti az azeri gazdaságot. Itt Absheronban valósággá válnak a régi legendák, mert egy helyütt a hegyoldal lángolt, vagy a Tűz templomában az áldozati szent helyen égett az örök láng. Utóbbi Zarathusztra, a zoroasztrizmus prófétájának szentélye volt, ahol az istentisztelet jellemző vonása a szent tűz őrzése volt. Ma már tudjuk, hogy ezeknek a helyeknek örök tűzét a mélyből szivárgó földgáz táplálta.
Tovább indultunk, immáron régi orosz katonai UAZ-zal a Kaukázus hegyei felé, különös izgalom fogott el a ránk váró élmény miatt. Ahogy egyre följebb kapaszkodtunk a nyaktörő utakon, úgy léptünk be egy teljesen másik világba. Alattunk, az 50-80 méteres sziklafalak közt rohanó patak látványa és moraja hallgatásra intett mindenkit. Nincs mese, itt a természet az úr, mi csak megtűrt nézelődők vagyunk. Szép lassan magunk mögött hagytuk a fákat, aztán a bokrok is elmaradtak és leegyszerűsödött a világ: csak a szerpentinek, a hegyek, az ég a felhők és a szél maradt, no meg mi, az öreg UAZ-zal. Itt fönn a világ tetején. Meg se mertünk szólalni, minden érzékszervünket rabul ejtette a látvány, mintha egy hatalmas templomban álltunk volna. A szél sustorgása volt a zsoltár, oltárnak ott voltak az óriási sziklák, a boltívet a felhők adták, a sejtelmes fényről a Nap gondoskodott, papjai, egy tucatnyi sas, ott köröztek a fejünk fölött széttárt szárnyaikkal. És mindezt gyönyörű zöld brokátba öltöztette a fű. Mikor megérkeztünk a 2350 méter magasan fekvő Xinaliq faluba, azon töprengtem, hogy az ott lakók miként élhetik meg ezt a szép vidéket? Nekünk városi embereknek maga a csoda, nekik mindennapos munka és küzdelem. Még sem hagyják ott őseik földjét és ez nyílván hosszú emberöltőkön át így is lesz.
A látványos növekedésnek sok szempontból központja és kirakata a főváros, Baku (Baki). A Kaszpi-tenger partján, az Absheron-félsziget egy védett öblében elterülő kétmilliós város éghajlata száraz, mondhatni sivatagi, kevés csapadékkal, de annál több napsütéssel. Baku óvárosa az UNESCO világörökségi védettségét élvezi, vigyáznak is rá kellően. Az ódon városkapukon egy régi világba lépünk be, melyről inkább jutnak eszembe keleti szőnyegek, turbánok, tevék, karavánok, no és a legendás Selyemút. Ez sem véletlen, hiszen a több ezer éves karavánút északi ága itt vezetett el és a régi városrészben ma is fellelhető még egy-két karavánszeráj, persze teve már egy sem kérődzik előttük, de funkciójukban megmaradtak a vendéglátásnál. A magas falakkal körbevett óváros egyik szimbolikus épülete a Shirvanshah Palota, amely a régi uralkodó dinasztia nevét őrzi és történeti múzeumként működik. A másik a Szűz-torony, melynek lábazatát egykoron még a tenger nyaldosta, csak aztán a későbbi korok feltöltési munkái hátrább parancsolták a nagy vizet. Az óváros régiségboltokkal tarkított sétáló utcája a 19. századot idézi, ma is állnak még benne az egykori olajmágnások pazar házai. Szelíden megbúvó mecsetjéből a müezzin hangja úgy kúszott körbe a környéken, hogy ha nem látszottak volna az előtte parkoló luxusautók és terepjárók, elhittem volna pár percre, hogy a régmúlt varázslatos keletjén járok.
Baku régi is, de még inkább modern és szinte izzik a fejlődéstől, a sok építkezéstől. A város most elkészült új jelképe a parlament előtt egy hegyoldalon az égbe meredő három lángnyelvet szimbolizáló üveg épület együttes, a Láng Tornyok. Esténként fényei úgy futkosnak rajta, mintha valóban lángnyelvek lennének, ráadásul a város bármely pontjáról láthatóak. A nyüzsgő, zsongó, mindig csupa fényben úszó Baku kulturális élete igen sokszínű: nemcsak a szórakozás, a sport területén gazdag a kínálat, de a zenére, kiállításokra, különleges építészetre vágyókat is a bőség ejti zavarba.
