NAGYVILÁG
Bad Kleinkirchheim - Enciántól cirbolyáig Karintiában
’nabend! Köszöntött nyájasan a termetes főpincér bennünket az ódon háznak tűnő étterem ajtajában. A lámpa fényénél fölismertem széles mosolyából, hogy az imént még egy pici ablakból kukucskált kifelé, jönnek-e már a vendégek. A szívélyes fogadtatást fülig érő szájjal viszonoztuk, meg egy jól megnyomott „’nabend”-del. Már estefele feltűnt, hogy aki csak szembe jött velünk, mind ezt mondta. Így lesz az iskolapad „Guten Abend”-jéből ízes tájszó. Az igazi ízek persze még csak ezután jöttek, de ne vágjunk a dolgok elébe!
Jó szerencsénk úgy hozta, hogy pár napig Karintia, de állíthatom, hogy egyúttal Ausztria egyik gyöngyszemének számító Nockberge Nemzeti Park környékén, Bad Kleinkirchheimben vendégeskedhettünk. Most gondolom sokan fölszisszennek, hogy egész Ausztria ilyenekből áll és még igazuk is lehet, de az is biztos, hogy a friss élmény felülírja a korábbiakat. Aztán a szívünk mélyén, az úti emlékek polcán egyszer majd minden a helyére kerül.
Szöveg és fotók: Jakatics Róbert
Maga a nemzeti park 184 km2 területű és négy község, Bad Kleinkirchheim, Krems in Kärnten, Radenthein és Ebene Reichenau fogja közre, no meg persze hatalmas hegyek. Majd mindegyik nevében benne van a „Nock” szó, mely hivatalosan kúpot, csúcsot jelent, de igazából gondoljunk inkább a nokedlire, ami már legömbölyített formákat sejtet. A Nockberge az Alpok, de egész Európa egyik legérdekesebb hegysége, melyet a mészkőtől a csillámpaláig sokféle kőzetfajta alkot. Barangolásaink során gyakran bukkantak fel csupasz sziklafalak, amik jól szemléltették, hogy alakult ki ez a gyűrt hegység több százmillió évvel ezelőtt. Aztán már csak a fagyos korszak jégpengéi kellettek, hogy a ma látható szelídebb formákra csiszolják az egészet. A nemzeti park legmagasabb csúcsa a Grosser Rosennock a maga 2440 méterével és rajta keresztül halad a híres „Nockalmstrasse” nevű autóút. A parkot lelkes és hozzáértő csapat gondnokolja, külön kérésre vezetőt is adnak a túrázókhoz. Területén számos védett növény-és állatfaj él háborítatlanul, a civilizációtól éppen hogy megérintve és ennek köszönhetően mi túrázók érezhetjük megtűrt vendégnek magunkat az ő kis elzárt világukban.
Vezetőnk, Marcus terepjárójának motorja szívósan falta az emelkedőt, miközben szomorúsan néztük az esőcseppeket a szélvédőn. Megnyugtatott, hogy ne bánkódjunk, mert nem kell minden széphez napsütés. Különben is errefelé gyorsan változik az idő, mert hol sütkérezni lehetett, hol beborult, vagy éppen esett is, aztán megint verőfényben úszott minden. Ahogy egyre följebb értünk, úgy mentünk bele a felhőbe. Ettől aztán az egész hegyen folyton sejtelmes ködfoltok kúsztak ide-oda és hol fákat, sziklákat engedtek látni, hol egy bérc sejlett föl a pára mögül. Aztán Marcus egy felhőpamacs után hirtelen lefékezett és a lélegzetünk elállt a látványtól. Közel a hegytetőhöz, fenyves, sziklás hegyoldaltól védve egy kis tó tükrözte vissza a most éppen misztikusnak tűnő világot.
Körülötte a kiépített tanösvény táblái mesélték el szépen sorban a Park flóráját. Ráeszméltünk, hogy gyakorlatilag egy élő gyógynövény „üzletbe” tévedtünk, csak itt nem szabad venni semmiből, mert védett fajokról van szó. Nem tudtunk olyan apró kis virágra rámutatni, amiről felkészült kísérőnk ne tudott volna hosszasan mesélni. Közben felhők jöttek, felhők mentek, a tó pedig mindig másik arcát mutatta. Fájó szívvel hagytuk ott ezt a csodálatos, 1900 méter magasan megbúvó világot. Vezetőnk a közelben megmutatott nekünk egy lezárt, védett „Speik” (=Havasi macskagyökér) virág telepet, ahol először alig lehetett a miniatűr kis növényeket észrevenni. Gyökeréből nagyon értékes kivonat készül, melynek számos gyógyhatása ismert.
Leereszkedtünk a gerinc túloldalán ismét a fák birodalmába és egy pihenőtől gyalogosan folytattuk az utat, hogy vadregényes ösvényeken eljussunk a Wolitzenhüttébe. Útközben Marcus aljnövényzetről, jégkorszakról, cirbolyafenyőről mesélt, közben nem is sejtettük, hogy milyen élmény vár még ránk. A Hütte mellett csobogó patak hideg vízét kis dézsákba töltötték és lábfejünket abba kellett áztatni vagy tíz percig. A végére úgy éreztem, hogy lábujjaimat le lehetne egyszerűen törni. A lábfürdő után Speiköl-t masszíroztunk bele és mikor visszahúztuk a zoknit és a túracipőt, azon járt az eszem, hogy kell ez nekem? Aztán mikor léptem párat, úgy éreztem, mintha kicserélték volna a lábaimat. A nagy ijedtségre tekintettel gyomrunkat, lelkünket rendbe szedték egy stampedli cirbolya pálinkával és az azt követő nagy tányér császármorzsával.
Miután annyi időt fönn a hegyekben töltöttünk, no meg maga Bad Kleinkirchheim is 1000 méter fölött fekszik, esténként úgy éreztük magunkat, mint aki egész nap fát vágott. A településnek két gyógyfürdője is van, mi a hangulatos „rómaiban” áztattuk kicsit magunkat. Azt mondják az itteniek, hogy az ebben a magasságban eltöltött pihenőidő duplán számít a jó levegő miatt.
Este a termetes főúr láthatta elpilledtségünket és egyből az asztalunkhoz vezetett, ahol aztán a környék finomságaival kényeztethettük magunkat. Volt az étlapon pisztráng, borjú, zöldség, gyümölcs, minden, mi szem-szájnak kedves. A vacsora végén még beszélgettünk egy kicsit a vendéglő cirbolyafenyőből készült különtermében, amelynek belélegzett levegője - a helyiek szerint - jó hatással van a szervezetre.
A programba szerencsére belefért még egy kis helyi séta, az Erlacher-csúcs megmászása (persze felvonóval), egy túra fönn a hegygerincen, napozás, itt-ott fütyült a szél Azóta is hallom a fák suhogását, a patakok csobogását, szemem folyton a bérceket, a méregzöld fenyveseket keresi és ahogy Poldi bácsi mondta: „csak az a szép zöld gyep", az fog hiányozni. De nagyon.
