CINQUE TERRE 

Az eleven olasz festmény

Szöveg és fotók: Jakatics Róbert

Jó kedvében lehetett a Teremtő, amikor megalkotta a ligúr tengerpartot, mert finom homokkal szórta meg sok helyütt, kanyarított hozzá szép ívű partszakaszokat, aztán – hogy a hidegebb szelektől megóvja, és a Nap melegét itt tartsa, – szabdalt mindjárt mögéje méretes hegygerinceket is. Mikor azonban a dél-keleti végéhez közeledett, már unhatta,… Vagy ki tudja, miért, de onnan bizony lespórolta a fövenyeket, a parti sziklákat is eléggé elnagyolta, így a tenger hullámai meredek hegyoldalakat, sziklákat csapkodnak azóta is fáradhatatlanul. Az eredmény pedig egy lélegzetelállító táj, Cinque Terre lett.

 

Sokáig mellőzték ezt a vidéket a földkerekség turista seregei, mígnem pár évtizeddel ezelőtt egy erre tévedt amerikai lelkes úti beszámolóban kürtölte szét a világba Cinque Terre magával ragadó báját. Ennél persze sokkal régebbi az elnevezés – szó szerinti fordításban „öt föld” –, amit e partvidékre és annak öt falujára használnak.

Az élénk zöld hegyoldalak oltalmában megbújó, a türkizék tenger fölé sziklákon magasodó öt kicsinyke falu pasztellszínű házaival olyan megkapó, mesebeli látványt nyújt külön-külön is, hogy aki csak egyszer is megpillantja, sose fogja elfeledni.

Az öt falu füzére délről északra haladva: Riomaggiore, Manarola, Corniglia, Vernazza, Monterosso. Történelmük a kicsi távolságok miatt természetesen egyformán alakult. Ez a terület hosszú időn át a Római Birodalom stratégiailag fontos része volt, majd annak bukása után a szaracénok dúlták föl a környező vidéket, mire az emberek fölmenekültek a magas hegyekbe. A hódítók kiűzetése után, a XI. században ismét lehúzódtak a tengerpartra, és létrejöttek a mai falvak elődei. Nagy békesség sajnos ezután sem várt az itt élőkre, mert a tenger felől folyton ki voltak téve a kalózok támadásainak, amelynek ma is látható emlékei az itt-ott megbúvó őrtornyok.

A XII. századtól ez a vidék is a Genovai Köztársaság fennhatósága alá került, és bekapcsolódhatott a fejlődésnek induló tengeri kereskedelembe. Akkortájt a legfontosabb árucikkük a jó minőségű bor volt. Hogy keresztszülője ki volt e területnek, azt nehéz lenne ma megmondani, de a XV. századtól egyre gyakrabban fordul elő a Cinque Terre megjelölés. A XIX. század utolsó negyedében, miután befejeződött Olaszország egyesítése, megépítették a Róma- és Genova közötti vasútvonalat, amely érintette Cinque Terrét is. Ennek köszönhetően már nem csak a tengeren lehetett elérni a falvakat, vagyis bekapcsolták őket az ország modern vérkeringésébe.

Az itt élők mindig is a halászatból és a mezőgazdaságból éltek, de nem akárhogy! Az elmúlt évezredben a meredek hegyoldalakon kiirtották az erdők egy részét. Több millió köbméter követ és termőföldet mozgattak meg hegynek föl, hegynek le, ezáltal megművelhető teraszokat alakítottak ki, hogy aztán szőlőt, olívát, citromot, narancsot, bazsalikomot termesszenek rajtuk. Mígnem a mai technika a segítségükre sietett a meredek hegyoldalakon történő szállításban: a Trenino (vonatocska) egysínű vasút, amely egy meghajtómotorból és néhány kicsi kocsiból áll. Itt mindent ezzel szállítanak a hegyoldalak és a teraszok között – legyen az termény, szerszám, kő, vagy termőföld.

A halászathoz a tenger megadatott, de „nagyüzemi” művelését megakadályozta a vad és szabdalt tengerpart, mert komolyabb kikötő építésére alkalmas partszakasz, vagy méretesebb öböl itt nincsen.

Magukat a falvakat autóval szó szerint csak megközelíteni lehet, mert járgányunkat ott kell hagyni egy közeli parkolóban, bármelyik települést is próbálnánk becserkészni. Kicsinyke utcáik a hely szűke miatt egyébként sem bírnának el egy mai autós forgalmat, de talán jobb is így. A turista népek itt aztán valóban „szállj ki és gyalogolj!” módra keresztül-kasul bebarangolhatják a házfalak által összepréselt utcácskákat, vékonyka sikátorokat. A koránt sem hivalkodó boltocskák eladói a maguk természetességével árulják a helyi portékákat,: elsősorban finom borokat, olíva olajat, limonchellot, azaz citromlikőrt, meg más hasonló finomságokat. A helyiek jól viselik a turisták szűnni nem akaró áradatát. Csak a néhány, itt hűvösnek számító téli hónapban csöndesednek el az utcák: olyankor valóban téli álmot alszanak, és kipihenik a hosszúra nyúló szezont.

 

A kis falvakat a tengerparti hegyoldalakba vájt gyalogutak is összekötik. A Riomaggiorét Manarolával összekötőt például Via dell’ Amoré-nak, azaz a Szerelmesek útjának hívják. Egy pontján ott áll az őket jelképező pár szobra, és a mellette lévő korláton megszámlálhatatlan lakat hirdeti az itt fogadalmat tett párok számát. Kulcsaikat az alant morajló tenger őrzi – immáron az örökkévalóságnak.

Aki nekivág a többi szakasznak is, azt a látvány minden percben lenyűgözi, hisz mellette a magasba szökő hegyoldalak, előtte, mögötte a sziklákon összebújó, tarka házakból álló falvacskák, a csipkés sziklák, szirtek, a mediterrán növényzet mesefilmbe illő díszletei teszik lélegzetelállítóvá ezt a hatalmas festményt. Nehéz eldönteni, itt melyik hatalmasabb: az ég fölöttünk, vagy a végtelenbe vesző tenger. Káprázatos kék árnyalataik mintha a nap minden szakában versengenének egymással, ezért Cinque Terrének minden órában mások a színei.

Aki azt szeretné, hogy e hely igazán elvarázsolja, az vagy nagyon kora reggel keljen, és álljon ott valamelyik szirten, vagy várja meg a napnyugtát, mert csak olyankor fogja megérteni, hogy a Teremtő mégsem végzett kontár munkát. Különösen a lemenő nap meleg színei bilincselik oda olyannyira a vándort, hogy nem bírja ott hagyni, míg a korongja alá nem bukik az aranyszínűre festett tenger sima tükrében. Ilyenkor a házak színe is megváltozik, szinte rá sem ismerünk a délben látott homlokzatokra, a rideg szürke árnyalatokban játszó sziklákra, a vakító és szikrázó tengerre, eltűnik a levegőből a zavaró pára. Naplementekor olyan tökéletes harmóniában díszeleg minden szín, hogy látványnak kívánni sem lehet szebbet: romantikus szív ilyenkor nem marad összefacsaratlanul.

Az egyik szirten nem tán egy hableány szárítja pikkelyeit? Hosszú, hullámos hajába bele-belekap a langyos esti szél, dalát a szemközti hegyoldal ismételgeti halkan. Egy megkésett turista megzörget néhány lakatot, fémes zenéjük bekúszik a házak közé, az ég lassacskán tinta színűbe megy át. Ez a hely tényleg maga a mese!

Manarola

trip&travel.hu

Utazási és életmód magazin  -  Travel and Lifestyle Magazine

A honlapon szereplő minden fotót, szöveget, tartalmat szerzői jog véd, azok másolása, felhasználása, terjesztése az oldal üzemeltetőjének tudta és engedélye nélkül tilos. Az oldalról kivezető linkek által elérhető tartalmakért a trip&travel.hu nem vállal felelősséget.

  • Facebook Social Icon
Copyright © 2018-2020 by trip&travel.hu - All rights reserved.