Az itt élők mindig is a halászatból és a mezőgazdaságból éltek, de nem akárhogy! Az elmúlt évezredben a meredek hegyoldalakon kiirtották az erdők egy részét. Több millió köbméter követ és termőföldet mozgattak meg hegynek föl, hegynek le, ezáltal megművelhető teraszokat alakítottak ki, hogy aztán szőlőt, olívát, citromot, narancsot, bazsalikomot termesszenek rajtuk. Mígnem a mai technika a segítségükre sietett a meredek hegyoldalakon történő szállításban: a Trenino (vonatocska) egysínű vasút, amely egy meghajtómotorból és néhány kicsi kocsiból áll. Itt mindent ezzel szállítanak a hegyoldalak és a teraszok között – legyen az termény, szerszám, kő, vagy termőföld.

A halászathoz a tenger megadatott, de „nagyüzemi” művelését megakadályozta a vad és szabdalt tengerpart, mert komolyabb kikötő építésére alkalmas partszakasz, vagy méretesebb öböl itt nincsen.

Magukat a falvakat autóval szó szerint csak megközelíteni lehet, mert járgányunkat ott kell hagyni egy közeli parkolóban, bármelyik települést is próbálnánk becserkészni. Kicsinyke utcáik a hely szűke miatt egyébként sem bírnának el egy mai autós forgalmat, de talán jobb is így. A turista népek itt aztán valóban „szállj ki és gyalogolj!” módra keresztül-kasul bebarangolhatják a házfalak által összepréselt utcácskákat, vékonyka sikátorokat. A koránt sem hivalkodó boltocskák eladói a maguk természetességével árulják a helyi portékákat,: elsősorban finom borokat, olíva olajat, limonchellot, azaz citromlikőrt, meg más hasonló finomságokat. A helyiek jól viselik a turisták szűnni nem akaró áradatát. Csak a néhány, itt hűvösnek számító téli hónapban csöndesednek el az utcák: olyankor valóban téli álmot alszanak, és kipihenik a hosszúra nyúló szezont.

 

A kis falvakat a tengerparti hegyoldalakba vájt gyalogutak is összekötik. A Riomaggiorét Manarolával összekötőt például Via dell’ Amoré-nak, azaz a Szerelmesek útjának hívják. Egy pontján ott áll az őket jelképező pár szobra, és a mellette lévő korláton megszámlálhatatlan lakat hirdeti az itt fogadalmat tett párok számát. Kulcsaikat az alant morajló tenger őrzi – immáron az örökkévalóságnak.

Aki nekivág a többi szakasznak is, azt a látvány minden percben lenyűgözi, hisz mellette a magasba szökő hegyoldalak, előtte, mögötte a sziklákon összebújó, tarka házakból álló falvacskák, a csipkés sziklák, szirtek, a mediterrán növényzet mesefilmbe illő díszletei teszik lélegzetelállítóvá ezt a hatalmas festményt. Nehéz eldönteni, itt melyik hatalmasabb: az ég fölöttünk, vagy a végtelenbe vesző tenger. Káprázatos kék árnyalataik mintha a nap minden szakában versengenének egymással, ezért Cinque Terrének minden órában mások a színei.

Aki azt szeretné, hogy e hely igazán elvarázsolja, az vagy nagyon kora reggel keljen, és álljon ott valamelyik szirten, vagy várja meg a napnyugtát, mert csak olyankor fogja megérteni, hogy a Teremtő mégsem végzett kontár munkát. Különösen a lemenő nap meleg színei bilincselik oda olyannyira a vándort, hogy nem bírja ott hagyni, míg a korongja alá nem bukik az aranyszínűre festett tenger sima tükrében. Ilyenkor a házak színe is megváltozik, szinte rá sem ismerünk a délben látott homlokzatokra, a rideg szürke árnyalatokban játszó sziklákra, a vakító és szikrázó tengerre, eltűnik a levegőből a zavaró pára. Naplementekor olyan tökéletes harmóniában díszeleg minden szín, hogy látványnak kívánni sem lehet szebbet: romantikus szív ilyenkor nem marad összefacsaratlanul.

Az egyik szirten nem tán egy hableány szárítja pikkelyeit? Hosszú, hullámos hajába bele-belekap a langyos esti szél, dalát a szemközti hegyoldal ismételgeti halkan. Egy megkésett turista megzörget néhány lakatot, fémes zenéjük bekúszik a házak közé, az ég lassacskán tinta színűbe megy át. Ez a hely tényleg maga a mese!