ERDÉLY
Tündérország nyomában
avagy, egy pünkösdi utazás emlékei, 2013-ból
Szöveg és fotók: Jakatics Róbert
Minden út izgalma a várakozással kezdődik és nem volt ez másként most sem. Ahogy böngésztem Erdély térképét, szokásomhoz híven elkalandoztam rajta erre-arra és elképzeltem a hegyeket, folyókat, embereket, házakat. Aztán ahogy átléptük a határt, minden mindenre rácáfolt és az új impulzusok sebesen átvették a helyet a képzelettől.
Álmomban sem gondoltam volna, hogy a hegynek hatalma lehet, pedig az Istenszékének van. A Kelemen-havasok nyugati vonulatánál járunk, ott, ahol a Maros kitör a hatalmas hegyekből, hogy kicsit kifújja magát a Mezőségen mielőtt újból nekifeszül Erdély déli strázsáinak. A Galonya-patak völgyében kapaszkodtunk föl, ahol az ég olyan sűrűn volt aládúcolva hatalmas, néma fákkal, hogy látni se lehetett, mi történik ott fent. A Galonya viszont annál zajosabb volt, verte a köveket, meg mindent, ami útjába került. Kicsit ritkultak a fák, az út kettévált, tisztáshoz, rajta elhagyott házhoz értünk. Mesebeli kép derengett föl, tekintetem a karámot és az ajtó elé támasztott seprűt kereste. A ház üres szemei gyanakvóan méricskélték a válaszút jövevényeit.
A minap Válaszúton a Kallós Alapítvány vendégszeretetét élveztük, ahol a környező települések kis lurkóit gyűjtik össze és gondoskodnak magyar iskolába járásukról. Kallós Zoltán megmutatta híres néprajzi gyűjteményét, amit javarészt a Mezőségben, Kalotaszegen, Moldvában és Gyimesben kutatott föl. A falu tudhatja magáénak azt a Bánffy kastélyt, ahol Wass Albert született. Az épület mára elcsendesült, a gazdag fafaragással díszített előcsarnoka pókhálós ugyan, de szerencsére érintetlen. Az este már Holtmaroson, a Mezőség keleti peremén ért minket, ahol házigazdáink jóllakattak ízletes töltött káposztával, majd a faluházba invitáltak ünnepi műsorra. A helyi fiatalok káprázatos előadásban mutatták be a Mezőség dalait, táncait. Ekkor már értettük kicsit, miről beszélt Kallós Zoli bá', mire tette föl az életét.
Az erdei út szép lassan elfogyott, igaz, jó magasan lehettünk már. Kétoldalt az ég felé nyújtózott a hegy, középen lefelé húzta valami, kopasz oldalát úgy mászták az elszórt, tömzsi fenyők, mint birkanyáj, amit éppen a gerincen hajtanak át egy másik pojánára. A hófehér felhőket sepregette a szél, árnyékuk sötét subaként borult mindenre. Pünkösd havában jártunk és ilyenkor ezer rügyét fakasztja a természet. Finom por, a fenyőké lebegett a fuvallatban. Vagy inkább a hegy lehelete volt az? Az irtáson maradt fatuskók kétségbe esett szobrokként meredtek az égre, reménytelenül küzdöttek az aljnövényzettel, néhol már látszottak a fiatal hajtások. Minket meg húzott befele az erdő, fölfele a hegy, és csak mentünk utána.
Hosszú, tömött sorokban kígyóztak mindenütt a búcsújárók a Somlyó nyergére, kik némán, magukba mélyedve, kik zsoltárokat énekelve, mások trikolórokkal, kék-sárga zászlókkal, vagy templomi lobogókkal, gyimesi, mezőségi viseletben, vagy éppen kiránduló ruhában. Fönt aztán elénk tárult Csíkszereda és a Hargita, mögöttünk a Csíki-havasok és sötétlő fenyvesei. A mise és a búcsú már nem csupán a Szentlélek eljövetelét ünnepli, hanem összetartozásunkat is és mára a kontinens egyik legnagyobb zarándoklatává nőtte ki magát. Szárnyakon szállt az idő, délután már a gyergyói hegyek lábánál robogtunk, de lelkünk még hátra maradt, nem bírt szabadulni Csíksomlyótól, több százezer ember énekétől. Pedig a Gyergyó látványa is megért egy misét, amint a Nap zöld lankáival, tarajos hegyeivel, a kékre festett éggel játszott. A kábulatból a szárhegyi Lázár-kastély rázott fel, amely Erdély legszebb reneszánsz épülete. Csak azt nem értem, gyönyörűen csipkézett, pártázatos falát hogy nem sajnálták kitenni durva hadi népek vitatásának? A szomszédos Ditró új templomának tornyai már messziről látszanak, boltívei, kovácsoltvas csillárjai igazi mestermunkák. Ki gondolná, hogy még csak idén 100 éves?
Azt mondják, a hegynek különös vonzása van, egyfolytában hívogat láthatatlan ereje. Reggel óta nem látszott a tető, ahova igyekeztünk és mégis csak mentünk, mert menni akartunk valamiért. Sem az irtásról, sem a fennsíkról nem lehetett látni, csak tudtuk, ott van az, de még védi az erdő, nehogy időnk legyen fölkészülni a látványra. Addig is beértük a mögöttünk lévő vonulatokkal, délen a Görgényi-havasok kéklettek a messzeségben, emitt a Kelemen csúcsai látszottak tisztán, a Pietroszon fehér foltok jelezték, hogy ott még utolsó csörtéjét vívja a tél. Béke ült a tájon, a fenyvesek halkan sóhajtoztak, madár se törte meg a csendet, némán várt a hegy. Csak egy patak vize ereszkedett le gurgulázva a fövenyes parton, itt-ott lassított kicsit, hogy inni adjon a vándornak.
Valósággal ittuk házigazdánk szavait, ahogy mesélt a Mezőségről, az ott élőkről, zenéről, táncról, díszes viseletekről. Széken jártunk, annak is egy betelepült, magyarrá fogadott lakójánál, aki Hollandiát hagyta ott e vidékért, ezekért az emberekért. Neve idegenül hangzott, így lett ő egyszerűen a Holland Mihály. Két régi házat is berendezett, úgy ahogy kell, tisztaszobával, tornáccal és összegyűjtötte a környék összes viseltes csizmáját. Kincsre lelt ő Széken, nemkülönben mi is, akik Mihály vendégszeretete után girbe-gurba utakon elvetődtünk Énlakára, hogy megcsodálhassuk ezt a valóságos múzeum falut. Máig őrzi hagyományos székelyföldi település szerkezetét, faházai, épületei az elmúlt századok portáinak hangulatát árasztják. A XV. századból való unitárius erődtemplomának kazettás mennyezete az egykori rovásírás szép emléke.
Vezetőnk egyfolytában bíztatott, hogy mindjárt fönt vagyunk a hegyen és nem tudtuk, hogy az itteniek ravaszságával hiteget-e, vagy inkább bátorít bennünket. Minden esetre hol a csapat élére állt, hol a lemaradókat terelgette afféle jó pásztor módjára. A Nap már delelőn járt, a tavasz friss levegője csiklandozta az orrunkat és fölröppent egy-két szófoszlány a magunkkal hozott szalonnáról, hagymáról, kenyérről, meg Ibolya néni padlizsánkrémjéről. Ó azok a padlizsánkrémek! Bárhol is vendégeskedtünk, majd mindenhol kínálták és egy picit mindenhol másként csinálták.
Egyszerre valami megváltozott az erdőben, éreztük, hogy elérjük ő hegy uraságát, mintha a fák is arra néztek volna mind és az ágak sem akartak visszatartani. Vezetőnk nélkül is tudtuk, ez az a hely...
Szerteágazó gyökerei vannak Erdélynek, különösen, ha a nemzetiségeket nézzük. Szép példák erre városai, amik a betelepedőkről híresültek el. Besztercét még II. Géza szászai alapították és tették céheikkel nevezetessé. Szép temploma, orsó alakú főtere, boltíves árkádjai, szép homlokzatai, kerékvetős régi kapui mind a középkort idézik. Szamosújvár viszont az örmény kolóniáról volt ismert, katolikus templomuk a város egyik látnivalója. Hírhedt börtönének temetőjében alussza örök álmát Rózsa Sándor, a betyár, aki életének utolsó éveiben raboskodott itt.
A végső roham következett, még fölkapaszkodtunk az utolsó meredélyen, aztán egy köves tisztás termett előttünk és alatta a semmi, szemben az ég és az ő szolgálói, a felhők, messze-messze lent pedig a világ. Tépett sziklákból voltak a balkonok, vagy inkább a kilátó székei. Itt vagyunk hát, a mindenség tetején, az Istenszékén, ahol a legenda szerint Ő is meg szokott pihenni. Hajdanán gyakran leült itt a hegyek közé és nézte a Maros kanyargó szalagját, hallgatta a Zsisa fenyveseit, akkor még csak az ő szeme legelt az Ulmu pojánán. Tán néha még ma is lenéz és keresi Nucát, a leányt az Urszu-ból, aki még úgy szerette ezt a hegyet és világot, ahogy az megteremtve volt. A történetet ma már csak a fenyvesek susogják..
Most mindezt csak képzeltem, tán meséltem, vagy ez maga a valóság? Aki nem hiszi, az járjon, de inkább olvasson utána!
A távolban az Istenszéke a jellegzetes koporsó formájával
Gyergyó felé
