Várak, kastélyok a Kárpát-medencében
Szigliget, romantikus vár a Balaton-Felvidéken
Szöveg: Jakatics Róbert
Szívet megdobogtató tájon járunk: a Keszthelyi-hegység és a legendás vulkanikus hegyek sipkái közé beékelődve, a nagy víz mellett áll a Balaton-Felvidék romantikus vára, Szigliget. Ha a Tapolcai-medence látnivalóit már megnéztük, megmászni valóit már megmásztuk, a sorból semmi kincsért se hagyjuk ki Szigliget várát, hisz ha legyűrtük a várhegyet, olyan csodálatos látványban lesz részünk, mint kevés helyén a Balatonnak.
A táj számtalan írónkat, költőnket ihlette írásra, de bármi is született tollaik barázdája nyomán, a dicséretében mind egy szálig egyetértettek. A vidék egyik tudatos élvezője és költője, Kisfaludy Sándor az alábbi szavakkal illette: „ Ily szépet nem terme még a magyar vad föld és ég..” Ha egy kis romantikára vágyunk, csak szét kell nézni, mindent megtalálunk a látványhoz. Lábunk előtt a hatalmas tó, partján regényes tájak, hegyek, emitt a tetőn festői várrom, a zöldellő hegy oldalát fehér falu házak tarkítják. Csoda-e hát, ha művészeink annyira termékennyé váltak itt jártukban, legyen az eredmény karcolat, vers, rajz, festmény.
Sok-sok évvel ezelőtt sziget volt, csónakkal, hajóval lehetett megközelíteni, csak a 19. századi balatoni vízszabályozás nyomán húzódott vissza a víz az északnyugati oldalról. Vár és víz, évszázadokon át együtt éltek, tán még kár is, hogy ma már nem sziget Sziget-liget, vagy Zeg-Liget, ahogy annak idején hívták. Mennyivel romantikusabb lenne ma a vízből kinövő hegy és várromja… Réges-régen még más alakzatnak látták a magasból a madarak, no meg az égiek is nem csak e helyet, hanem az egész nagy tavunkat. Természetesen ez se csak úgy lett ide, hanem neki is vannak szép történetei. Lássunk egyet:
A legenda szerint a régmúlt időkben valaha óriások lakták be a tájat, amit a Jóisten is örömében teremtett. Játékos népek voltak az óriások és hegyekkel dobálóztak, de mivel a rendrakás nem volt erősségük, a móka után szanaszét hagyták a játékaikat, így keletkeztek a balatoni hegyek. A Badacsony tágas fennsíkján élte mindennapjait Balaton, az utolsó óriás lányával, Haláppal.
Jó viszonyban voltak a hegy lábánál élő emberekkel, Halápnak játszótársa is akadt köztük. A fiatal emberleány azonban hamar felcseperedett és végleg elhagyta óriás játszópajtását. Halápot elemésztette a bánat, amit az egyedüllét miatt érzett.
Miközben Balaton leánya síremlékét építette egy nagy kőre lelt. Emlékezett rá, hogy valaha ez a kő a sellők oltára lehetett. Amint megemelte, elvesztette egyensúlyát és a súlyos teher maga alá temette. Az elmozdított kő alól víz tört föl és csak folyt megállíthatatlanul, míg egy napon az emberek arra ébredtek, hogy a hegy lába előtt szelíden hullámzó tó ringatja a lágy napsugarakat. A nagy vizet azóta is Balatonnak hívják.
Lapozzunk bele a valós történelmébe is az egykoron délceg várnak!
A Tapolcai-medencében minden korban kedvelt élettér volt, a rómaiak is szívesen lakták e kies tájat. A honfoglalás után a Kál nemzetség telepedett le a környéken, minden bizonnyal ők a szomszédos medence keresztszüléi. A törzsek által megszállt területek közötti gazdátlan föld a fejedelem, majd a királyok birtokába került, aztán megint magánkézbe, míg nem a pannonhalmi bencések leltárát gyarapította. Közben az ország kivérzett a mongol támadásban és várakat kellett építeni, ez létkérdés volt. Mivel ekkor a barátok voltak urai a területnek, ők építettek várat a nehezen megközelíthető várhegyre. Favus apát két év alatt húzatta fel a falakat, tornyokat és a mű annyira megtetszett a királynak, hogy vissza is vette a birtokot, persze kárpótolta az építtetőket. A király várnagyot ültetett az erősségbe kinek a királyt és annak jobbágyait kellett volna védenie, de megesett, hogy kötelességét feledve inkább fosztogatta a környéket. Így tett Acitus várnagy is – ahogy egy korabeli oklevél említi - , egy másik társa meg a papi javakban tett sok kárt, megverte még a tapolcai plébánost is, sőt elfoglalta a veszprémi püspök malmát. Micsoda emberek vannak! Hiába, 1300 körül járunk és kezdett divatba jönni a kiskirályság, ahol sokan azt tettek, amit csak akartak.
Ez idő tájt kezdett a vár alatt kialakulni egy új település, amit eleinte Újfalunak hívtak még. A környék jó száz évig a Móriczhidai család, majd később az Újlakyak birtoka volt. Utóbbiak végezték el a vár második legnagyobb megerősítését és kibővítését. A török idők sok kárt nem tettek az erősségben, de annál nagyobbat a természet. I. Lipót rendeletében felsorolja Szigligetet is a lerombolandó várak között, de arra már nem volt szükség, mert 1697-ben villám csapott a tornyába és az ott őrzött puskapor elvégezte az osztrákok dolgát, szétvetette a várat. Így aztán a kurucok már nem is használták, állaga egyre romlott és köveinek jó részét a környékbeliek építkezéseikhez széthordták. A még megmaradt falakat a 20. században több lépcsőben erősítették meg.
A meglévő vár alaprajza nagyjából ma is őrzi a 16. századi alakját. Legkorábbi része a nyújtott téglalap alakú felsővár két öregtornya és a két kisebb torony. Az egyik kisebb torony egyúttal a felsővár felvonóhidas kaputornya. A felsővárban lakóépület, egy kisebb torony és kápolna lehetett, a tornyokat gyilokjárós falak kötötték össze. A kaputorony mellett egy lőréses, pártázatos rondella látható. A felsővártól északra terült el a külső, vagy alsó vár. Falai lőrésekkel voltak tarkítva, néhol négyzetes tornyok szakították meg, de ezekből ma már alig látható valami. Kövei bizton sokat tudnának mesélni, de hát szét vannak hordva a környéken. Kós Károly mondta róluk: „Mert a kövek igazat mondanak. Csak az igazságot és talán csak ők mondanak igazságot.”
