Nemrégiben egy ismerősöm azzal a kérdéssel akart megszorongatni, hogy mi tetszett a legjobban Toscanában? Mert idén ő is oda készül, és akkor azzal kezdi a látnivalókat. Habozásomat látván mosolya egyre szélesedett arcán. Gondolta: most megvagy nagy utazó, hát erre sem tudsz felelni? Mire én azt válaszoltam: a hangulat. Ettől persze zavarba jött, hogy azt meg hogy keresse... Sehogy barátom, csak menj el oda, láss, hallj, érezz, szippants, tapints, és Toscana elkezd beléd bújni.
Inkább kóstolgassuk!
Mindjárt itt van a tartomány fővárosa, Firenze. Házigazdánk, Maurizio tanácsára többször is belekóstoltunk – nem egymást követő napokon. Mikor az első látogatás élménye leülepedett, rá két-három napra újra ízlelgettük. Hálásak voltunk e jó tanácsért, mert így nem a látnivalók szinte teljesíthetetlen során görcsöltünk, hanem kicsit olaszosan lazábbra vettük a figurát. Így aztán láttunk is, és jól is éreztük magunkat.
Firenzére rengetegen kíváncsiak. Nagy terein néha alig lehetett átvágni a tömegen, ami miatt kár is lett volna ide egy listával készülni. Ilyen sok fényképezőgépet ebben a koncentrációban még soha nem láttam, és ennyi fotó akaratom ellenére még nem készült rólam.
Firenze – vagy ahogy alapításakor, kr.e. 59-ben elkeresztelték, Florentiana (virágzó) – a mai napig hű maradt nevéhez, mert virágzása töretlen. Történelme során mindig is a vidék uralkodója volt, életét a háborúskodások, leigázások sora kísérte: az egyetlen Lucca kivételével a tartomány minden városa behódolt neki. A XV. század közepén a meggazdagodott és feltörekvő Medici család került a város élére, és hatalmuk, befolyásuk kis megszakítással csaknem háromszáz évre meghatározta arculatát. Uralmuk alatt Firenze a reneszánsz bölcsője és majdan fővárosa lett. Olyan nagy géniuszokat adott a világnak, mint Masaccio, Donatello, Brunelleschi, Leonardo, Michelangelo.
A középkorban nyolc és fél kilométer hosszú várfal ölelte körbe, amit csak a XIX. század végén bontottak le, és ez után alakult ki a város modernebb szerkezete, városközpontja, körútja.
A séták során érintettük a nevezetességek nagy részét: a Santa Maria Novella-székesegyházat, a Piazza del Duomót a nagy dómmal és mellette a reneszánsz egyik legszebb harangtornyával, a Campanilével. Nagy levegőt vettünk és megmásztuk csak azért is, hisz a gyönyörű napsütésben föntről is látni kellett Firenzét. Miután legyűrtük a 414 lépcsőfokot, és remegő lábakkal kiléptünk a napfényre, hihetetlen látvány tárult elénk. Onnan föntről aztán könnyen rátaláltunk arra, amit még feltétlenül látni akartunk: az Arnót az „öreg hídjával” (Ponte Vecchio), az Uffizi-képtárat, a Palazzo Pittit megannyi kiállításával, a Santa Croce-székesegyházat, amely Dante, Michelangelo és más hírességek sírboltját rejti, a Palazzo della Signoriát a híres Dávidszobor-másolattal.
Ahogy aztán róttuk az utcákat, egyszer csak egy hatalmas piac forgatagában találtuk magunkat: időtlenül el lehetett bolyongani az olcsóbb ruhaneműk, ékszerek, szuvenírek és mindenféle kütyük birodalmában. Azóta van nekem is firenzei címerliliomos, háromeurós nyakkendőm.
Egyik nap Maurizio mesélt kicsit Toscana történelméről és szóba került, hogy Firenze uralmának és terjeszkedésének anno csupán Lucca városa tudott ellenállni. Nyomban fölkeltette a város az érdeklődésünket, hogy ezt akkor nekünk látnunk kell. Szállásadónk erre csak annyit mondott: készüljünk föl rá, hogy bele fogunk szeretni. Lucca a tartomány északnyugati csücskében, az Apuani-Alpok és a Monte Pisano csúcsai közt terül el. Mikor leparkoltunk a várfal közelében, és elnéztem a XVII-XVIII. századi, földsáncokkal erősített várfalakat a tipikus lándzsahegy formájú bástyákkal, eltűnődtem, hogy vajon mi lesz ebben olyan elragadó, hiszen ezek a védművek nem éppen a romantikáról szólnak általában. Aztán, ahogy egyre beljebb jutottunk az óváros zegzugos utcáin, kezdtük érezni, hogy itt tényleg nem mindennapi helyre jutottunk.
A város egyik legpatinásabb tere a Piazza Amfiteatro: az ovális alakú tér ugyanis nem más volt a római időkben, mint egy amfiteátrum küzdőtere. A birodalom bukásával széthordták a funkcióját vesztett építmény köveit, s a küzdőteret körbeépítették. Az óváros közepén találtunk rá a San Michele in Foro bazilikára, annak is csodálatos márványhomlokzatával. A mellette lévő téren mi más lett volna, mint piac, hogy ez a hely is oly eleven, oly mindennapi arcát mutassa. Az egyik eldugott kis utca kiöblösödő részén szobor: egy komoly ábrázatú úr cigarettázott egy széken. Vele szemben az egyszerű kis ház falán írja a tábla, hogy bizony itt élt az olasz opera zsenije, Giacomo Puccini. Ahogy a kényelmes széken ülő szobrot néztük, zene csendült: megszólalt Maria Callas csodálatos hangján a Pillangókisasszony. Fájdalmasan, oly gyönyörűen. Máig libabőrös az emléke ennek az élménynek ott azon a kis téren. Pedig a hangok nem az égből jöttek, hanem egyszerű kis marketing volt, amitől aztán mindenki be akart menni a komponista házába.
Még Toscanában jártunk, de ez a város már egy kicsit más volt. Mégis kézen fogott és vezetett utcáról utcára, térről térre: paloták, templomok, ódon falak kísérték sétánkat, ami a földsáncokon ért véget, ahol a sok-sok háztető, tornyok, templomok megkapó látványa zárta össze kerekre ezt a szép képet.
Azok a dallamok!
A tornyok és a reneszánsz országa
Ki Toscanában jár, és elvetődik tengerparti, északi szegletébe, szinte el kell zarándokolnia Galilei és Fibonacci szülővárosába, Pisába, hogy láthassa világhírű tornyát. Ezt így el is fogadom, de rájöttünk: nem azért kell, hogy kipipálhassuk a kötelező helyek listáján. Nem. A toronyba egyébként sem könnyű följutni, így helyette inkább a mellette lévő katedrálist és a kör alakú keresztelőkápolnát jártuk be. A latinkereszt alaprajzú, monumentális székesegyházat egy hadizsákmányból építették meg, és 1118-ban szentelték fel. Engem mégis a mellette álló keresztelő kápolna fogott meg küllemével és belső akusztikájával. Gyanútlanul nézelődtünk, mikor egyszer csak fölcsendült benne egy zsoltár, rögtön földbe gyökerezett a lábunk, mert úgy szállt az a hang, úgy járta át a testet, mintha egyenesen az égből jött volma.
Azt gondoltuk, mit sem érne e hosszú út, ha nem látogatnánk el a reneszánsz legenda szülővárosába, Vincibe is. A városka magja egy dombon nyúlik el álmosan, a környező hegyoldalakat – mint kicsike pamacsok – hamvas-zöldes olajfák borítják. A Leonardo múzeuma előtti teret a géniusz híres Vitruviusa ékesíti, és jelzi az alatta futó út vándorainak, hogy merre is járnak. Már kívül a városon található a mester szülőháza: egy végtelenül puritán és kicsi középkori épület. A múzeumban híres találmányaiból látható néhánynak a lekicsinyített, de működő makettje. Ettől ugyan egy kicsit többet vártunk, de a hely szelleme azért mégis csak működött.
Szinte már beesteledett, mikor dimbek-dombok közt megbúvó szállásunkra visszaérve egyik nap házigazdánk egy kis csevejre invitált bennünket. A szelíd erőszaknak és egy üveg chianti csábításának köszönhetően hamar a verandán találtuk magunkat. Fönn az égen csillagfüzérek szikráztak, a langyos este ellazulásra csábított a hosszú nap után, és már csak úgy ontottuk a szót az asztalnál, amire persze került gyertya, kis sütemény is és csilingelő poharak. Egymást túllicitálva meséltük az élményeket: a dómokat, a tornyokat – ferdéket, egyeneseket, harangosokat –, Galileit, Giottót, Dantét, a hegyeket, dombokat, lankákat, a városok színeit, a kövek redőit, márványok lényeit, képtárak fényeit, az évszak illatát, a szél zenéjét, a bor mámorát. Ahogy minket hallgatott, Maurizio szeme sarkában a kis szarkalábak huncutul összebújtak, hisz neki a mindennapjaiban van mindaz, amit mi most kezdtünk fölfedezni.
A városok, azok nevezetességei igazából csak a tartomány ékkövei, a tulajdonképpeni Toscana nem más, mint maga a vidék. Egyik nap azon kaptuk magunkat, hogy a Firenzétől délre elnyúló tájegység, az úgy nevezett Chianti-út kellős közepén kergetjük kocsinkkal a dombokat – a kacskaringós utak miatt úgy érezve, hogy sose érjük utol őket. Itt nem szabad világra szóló városneveket keresni, hanem egyszerűen időnként meg kell állni, el kell vegyülni egy falusi vásár forgatagában, vagy leparkolni egy hegytetőn, leülni a fűbe és hallgatni a meleg levegő hangját, a kabócákat, a szelet, engedni, hogy a szőlősoroktól jólfésült hegyoldalak vezessék a szemünket. Ha belebotlunk valahol egy kicsi táblába, ami egy „azienda”-hoz (gazdaság, birtok) mutatja az utat, föltétlen kövessük! Kiváló borokat kóstolhatunk, vásárolhatunk, de nekünk a házigazda még a konyhakertjét is megmutatta. Macskája végtelen nyugalommal pózolt a fényképezőgépnek, ahogy a hatalmas kaspóban egy babérfa tövében ült. A kilátás, mint a filmekben. A napfény és a szél egyformán cirógatott lombot, szőlőt, macskát, utazót, és azt kívántuk, bár sose kellene itt hagyni Toscanát.