TOSCANA
Egyszer látni kell!
1.
Háttérfotó: Catignano
Tudtam, hogy Toscanáról nem lesz majd könnyű írni, hisz megannyi remekmű született már e vidékről – de nem is áll szándékomban babérjaikra törni. Ahogy közeledett az utazás napja, az izgalom egyre fokozódott: vágytunk részesei lenni annak, amit már milliónyian fölfedeztek, és szinte gyerekesen elképzeltük, hátha olyat is találunk, amit még soha senki. Persze nem egészen így lett, mert az ilyetén szenzációk kora már rég odavan, de aztán Toscana megmutatta, hogy látnivalóit és hangulatát tényleg mindenkinek magának kell megélnie.
Szállásunk gyakorlatilag Toscana szívében volt, de legnagyobb szerencsénkre nagyvárost a közelben sem láttunk, így valóban csöndes arcát mutatta e tartomány. Dimbek-dombok nyergén vagy hegyek oldalában szunnyadó kis falvak végeláthatatlan során átkelve találtuk meg szálláshelyünket. Az utolsó egy-két kilométert olyan keskeny úton, majd földúton tettük meg, ami már a GPS-en is kifogott. A környező dombok szőlőtáblái között megbúvó gazdaságok, a sokszor ódon küllemű lakóházak, az őket övező, gyertyalángot formázó cédrusok láttán még mindig képtelen voltunk fölfogni, hogy tényleg itt vagyunk.
Csillagok, vörösbor, gyertyafény
„Ciao, amici!” – vendéglátónk szilaj köszöntése térített magunkhoz. Maurizio, akit természetesen most láttunk életünkben először, olyan szívélyesen fogadott minket, hogy mosolyával egy utcát ki lehetne világítani. Kis lakunk egy domboldalon volt, szép pázsit és cédrusok, csiklandozó illatú bokrok, körös-körül pedig olajfák és szőlők övezték. Tövében picike házikó szolgálta a vendégek hasát és kényelmét figyelmesen odakészített, helyi préselésű olívaolajjal, tojással, friss zöldségekkel, a környező dombokról származó finom borokkal. A fizetséget amolyan becsületkasszával, utólag kellett csak rendezni.
A berendezés jól ötvözte a modern és a hagyományos stílust. Már alig vártuk az estét, hogy kiülhessünk a csillagok alá egy kis beszélgetésre, amihez minden kellék megvolt: szép idő és a jó hangulat, ami azonnal rátelepszik az idelátogatóra. A vörösbor gyönyörű bíborban tündökölt a gyertyák táncoló lángjában, a környező dombok némán hallgatták velünk a kabócák zenekarát, és csak itt-ott pislákolt némi távoli fény.
Hamarosan összeállt a következő néhány nap útiterve: az első napokban Monteriggioni, Siena, Volterra, San Gimignano várt minket – csak még nem tudták. Persze ez nem fenyegetés akart lenni.
Költői falu
Elengedhetetlen előrebocsátani egy fontos tényt, ami lépten-nyomon „szembejön velünk” a toscanai látnivalók históriájában. A tartomány két nagy városa, Firenze és Siena a középkorban évszázadokon át vetélytársak voltak, és ez rajta hagyta bélyegét minden településen.
A két szomszédvár határvidékén húzódik meg Monteriggioni faluja, amely már Dantét is megihlette: az Isteni színjátékban a poklok legmélyebb bugyrában vonagló gigászokhoz hasonlította a kicsi települést egyedülálló módon körülvevő várfal tornyait. Ilyen stílusú ábrázolással gyakran találkozunk a kora középkori festményeken is. A falucska főterét ma teraszok uralják uralják, kis, zegzugos utcáiban kellemes sétát tehetünk a várfal mentén, amit kívül olajfák hada von ostromgyűrűbe.
MONTERIGGIONI
SIENA
Legendás város
Siena, a téglából épült, három dombon álló város püspöki székhely. Gótikus arculatát csak a középkor vége felé érte el. A városháza, a Palazzo Pubblico tornya hegyes lándzsaként igyekszik fölnyársalni az eget. Az előtte lévő „Il Campo” (a mező) Olaszország egyik legmegkapóbb középkori tere. Az ókori színházak kialakítására hasonlító, kagylószerű és a középpontja felé lejtő teret vörös tégla borítja. Itt rendezik meg a híres lovasversenyt, a paliót, amely Siena egyik legfontosabb ünnepsége.
A város eredetével több legenda is foglalkozik, az egyik szerint Remusnak, akit fivére, Romulus megölt, volt két gyermeke. A fiúk ezen a helyen, egy-egy dombon telepedtek le, és az idősebbet hívták Seniusnak – tőle ered a város neve. A tragédia okán egyikük lova fehér, másikuké fekete pokróccal volt letakarva – ez a két szín adja a város címerét. Magukkal hozták nevelőanyjukat is, a jól ismert nőstényfarkast, aki apjukat és nagybátyjukat is felnevelte. Sienában járva tehát lépten-nyomon ránkköszönt a „La Lupa” képmása. A város legmagasabb pontján álló sienai dóm falát fekete-fehér márvánnyal borították, gazdagon díszített homlokzata egy valósággal megelevenedő szoborkert.
Siena leginkább a várost oly természetességgel a magukénak tudó helybeliekkel és a turistáktól hemzsegő főtér képével maradt meg emlékeinkben.
Alabástrom és New Moon
Épp leküzdöttünk egy kopár dombvidéket, mikor egyszer csak feltűnt Toscana egyik legősibb és legmegkapóbb városa, Volterra. Látogatásunk idején szerencsére nem tudtuk, hogy itt játszódik a New Moon című film egyik epizódja, így nem nyomta el érdeklődésünket a filmbéli helyszínek folytonos keresgélése. Ehelyett az alabástrom fővárosát ismerhettük meg benne, Toscana etruszk gyökereit fedeztük fel híres múzeumában, s önfeledt, hosszú sétákon róhattuk szűk utcácskáit. Folyton azon járt az agyam, hogy lehet az, hogy itt minden olyan harmonikus, összehangolt, stílusos, ugyanakkor olyan „mindennapi szagú”, eleven és mégis igen bájos. Sehol egy ízléstelen, modern toldalék az épületeken és semmi giccs: olyan mintha az egészet idevarázsolták volna egy meséből, és a jó tündér vigyázza azóta is.
Amúgy is egész utunkra rányomta bélyegét a hitetlenkedés, hiszen nem telt el perc, hogy beteltünk volna a látvánnyal. Alig hittük, hogy létezik ilyen hely… – mit hely, egy egész ország van belőle, emberek élnek benne, és ettől ez még nem romlik el! Sőt, a megannyi turistát is nyugodtan, szívélyesen tűrik el maguk körül.
Ezen a vidéken erednek a mai Toscana gyökerei is, hiszen a Krisztus előtti 7. századtól Velathri etruszk városállam állt itt. Etruria egyik legfontosabb központja volt ez, fennhatósága alá jelentős partvidék, továbbá Elba és Korzika tartozott.
A város egyik jellegzetes látképét a nyugati részén található, hatalmas szakadékok adják, amelyek az erózió eredményeként alakultak ki. De ennél sokkal izgalmasabb látványt ígér a déli részén kínálkozó panoráma. A távolban tarajos hegyláncok szorítják magukhoz az eget, kicsit közelebb megszelídült, kopár lankáik billegnek ide-oda. A város előtt aztán a dombok már zöldek, így Volterra a lapos háztetőivel, tornyaival egy megkapó, terrakotta oázis érzetét kelti a tájban.
VOLTERRA
MI AZ ALABÁSTROM?
Vizet tartalmazó kalcium-szulfát, amely évmilliók során kristályosodott ki a tengervízből, és kőzetrétegek alatt halmozódott fel. Az alabástrom olyan puha anyag, hogy ugyanazokkal a szerszámokkal lehet megmunkálni, mint a fát. Hozzáértő mesterek vázákat, szobrokat, urnákat, tálakat, dísztárgyakat készítettek belőle. A valódi alabástrom lehet tejfehér, zöldes-sárgás, narancssárgás-vöröses, borostyán színű. Ha vékonyra faragják, valamennyi árnyalata opálos, kicsit akár áttetsző is lehet. Selymes, matt csillogása meleg, életteljes, érzékien sugárzó, ezért gyakran találkozni költői képekben vele – lásd: alabástrombőr. De abban is hasonlít az emberi testre, hogy öregszik, mert a napsütés, a víz, a nagy hőingadozás megsárgítjaák e nemes kőzetet.
Hárfaszó a tornyok között
Pár nap itt tartózkodás után teljesen fel voltunk pörögve. Izgalommal vártuk az újabb és újabb látnivalókat, amelyekre hiába mondta Maurizio, hogy „tipico”, azért mindegyik más és más volt. Kezdtük megtanulni, hogy a középkorban az a nemes vagy polgár, aki számított valamit, építtetett a városában egy tornyot. Ezekből aztán néhol egész erdőnyi lett, s kis szerencsével a történelem viharait több is túlélte, ami egy-egy városnak oly különleges arculatot kölcsönöz.
Aki már járt arra, az rögtön felismeri, hogy San Gimignanóról beszélek, ami Toscana egyik ékköve. Mindenkinek, aki erre vetődik, csak azt tudom kívánni, hogy szép idővel áldja meg a Mindenható, mert már ahogy közeledtünk a városkához, libabőrösek lettünk. Ahogy az út mint megkergült kígyó kanyarog a számtalan domb között, föl-fölbukkan San Gimignano tizennégy tornyával. Közeledve a kisvároshoz hol erdők tartanak az utazó felé, hol olajfaligetek tűzdelik tele lombjuk deres pamacsaival a hegyoldalt, hol egyszerűen a beszántott föld kelti a jólfésült táj érzetét. Azt hiszem, Toscanába csak egyszer kell így belekóstolni, és örökre rabjává válik az ember. Mint a hangok, amik nem hagyják nyugton a megbillent elmét, ezek a képek örökké ott maradnak lelkünk faliújságján, és sose lesz szívünk kiselejtezni, lecserélni őket.
A város fénykorában hetvenkét toronnyal büszkélkedhetett, ami elképesztő látványt nyújthatott a régi utazóknak. Ekkortájt a posztószövés és a selyemfestés alapanyagául szolgáló sáfrány termesztése alapozta meg a város jólétét, de belső viszályai egyre inkább a mindennapok részévé váltak. Ilyenkor rendre dőltek a vesztesek tornyai, tovább magasodtak a győzteseké. Mintha csak égi büntetést szabtak volna ki rájuk, az 1348-as pestisjárványnak a lakosság fele áldozatul esett. Ekkor Firenze fennhatósága alá helyezték magukat, és kezdetét vette San Gimignano Csipkerózsika-álma. A szendergésnek köszönhetően elcsöndesedtek a viszályok is, így ma is épségben megcsodálhatjuk a fennmaradt tornyokat.
A városka főterének házai egy szép, lépcsőre emelt középkori kutat fognak közre, jobbra is, balra is a tornyok magasodnak, a házak tövében pedig trattoriák, ristoranték, caffeterriák hívogatnak. A zamatos borok, a finom sajtok, az ízletes hús- és zöldségételek, tészták ízorgiáját tetézik még a hamisítatlan kávéjukkal, desszert gyanánt pedig kihagyhatatlan a gelato, a fagylaltjuk, aminek párja nincs messze vidéken. Persze ezek a kulináris élvezetek egész Toscanára jellemzőek.
A főtér szomszédságában van a Palazzo del Popolo, ahol az elöljáróság palotája látható. Erkélye arról nevezetes, hogy Dante firenzei követként innen mondott agitáló beszédet. Ne legyünk restek végigjárni a főtértől induló, kikövezett utcákat, hisz mind egy-egy külön látnivaló mindennapi életével, tarka-barka üzleteivel, elevenségével. Ahogy mi is ezeket a köveket koptattuk a városka magaslata felé, különös, finom hangokra lettünk figyelmesek. A házak között megbúvó kis olajfaligetből hárfadallam kúszott felénk. A lágy, bársonyos zene mindenkit megállított. Gyorsan letelepedtünk a fűbe, hátunkat egy fának vetettük, úgy hallgattuk a lélek húrjainak zenéjét.
San Gimignano mindennel azon volt, hogy ott marasztaljon minket, de miután lejártuk a lábunkat, és a Nap is elkezdett megágyazni magának a horizonton, fájó szívvel, de útra keltünk szállásunk felé. Szerencsére sok napunk volt még hátra, hogy befogadjuk magunkba Toscana varázsát, de azokról majd legközelebb mesélek.
