Vendégségben  a

TÉLNÉL

Robi.jpg
Szöveg & fotók: Jakatics Róbert

Világot látni azért jó, mert élményei egy életen át táplálják az ember testét-lelkét, s később ha felidézzük, az olyan, mint ha egy nagy könyvből ütnénk föl egy fejezetet és mesélnénk el egy történetet. Mert hogy az is. Egy történet, kis színes darabkája életünknek. Ilyen lesz a mostani is. Még úgy is, hogy nem lesznek benne várak, kastélyok, városok, múzeumok. Semmi ilyen, csak egy falu valahol fönn a nagy hegyek között, meg az erdők, a tél és a hó. Rengeteg hó. És a csend.

Két éve történt, már jócskán mögöttünk voltak az ünnepek. Errefelé inkább barna, fekete, vagy szürke színek uralták a világot, a földeket nem lepte semmi, legfeljebb a tél hideg lehellete, havat alig láttunk. Szeretteinkhez indultunk Ausztria messzi kis szegletébe, mert jól esett volna már örülnünk nekik, hisz az ünnepek is nélkülük teltek.

Esti fények_1200mm.jpg

Úticélunk egy hosszú völgy volt, aminek csak Zell am See felől van bejárata, a falut, ahova tartottunk Hinterglemmnek hívják. A tél egészen más arcát mutatta még itthon, az őszi vetések vastag takaró után sóvárogtak, a tiszta időtől egészen felbátorodtunk, hogy de jó lenne így autózni végig. Fraknó várát még úgy láttuk, hogy a metsző szél felhőket kergetett az égen és kevéske porhót kavargatott a földeken. Ám alig hagytuk el a Bécsi-medencét és vettük az irányt nyugatnak, be a nagy hegyek közé, már vártak a nagy sötét szürke égi seregek. Jó, ha az út harmadánál járhattunk. Ilyenkor az autós nyel egyet, gyors számvetést tart fejben: víz, élelem, meleg ruha, takaró megvan, a tank háromnegyedig, téli ablakmosó rendben, jégkaparó, hólánc, gyalogsági ásó a csomagtartóban. No akkor vágjunk bele!

A Semmering közelségét jelző táblát bizony már hópihék táncolták körbe és innentől kezdve - két-három kicsi szünettel - napokon át esett a hó megállíthatatlanul. Hóesésben autóztunk az Alpok hosszanti gerince mentén egyre csak beljebb a hatalmas hegyek közé.

Dachstein_1200px.jpg

Az első rövid szünetet az égiek Schladming térségében tartották, mert hirtelen elállt a hó, kisütött a nap, a táj mesebeli diszletét a közeli Dachstein hófedte sziklái adták, előttük a sűrű fenyvesek, alattuk pedig a fehérbe öltözött városka. A gyönyörű látvány minket is pihenőre késztetett, főleg hogy célszerű volt innen teli tankkal folytatni az utat. Nem sokáig élveztük a szikrázó napsütést, mert a fellegek utánunk eredtek és hamar átvették az uralmat az égen. És csak hullott, csak hullott a hó.

Napnyugta előtt érkeztünk a faluba. Ahogy a völgybe befordultunk, már vastag hókásában gázolt az autó, oly sűrűn esett, hogy nem győzték letolni a havat, de ebből itt szemmel láthatólag senki nem csinált gondot. Sem az autósok, sem a helyi útfenntartó. A tél ilyen.

Hinterglemm és a környező hegyoldalak ilyenkor télen egy hatalmas síparadicsom, ami nem csak a hóból nem látszik ki, de a sielőkből sem. Ez a tömeg nappal kivonul a környező sípályákra, az egyiket este tízig ki is világítják. Sötétedés után a sielők ellepik a vendéglőket, amikből van itt bőven. A szálláshelyektől kezdve a vendéglátáson, a síterepeken át, a műszaki infrastruktúráig bezárólag minden profin ki van építve és meg van szervezve. A faluban számos üzlet kizárólag sportfelszerelést kínál. A helyi iskola sportpályája egyúttal (mentő)helikopter leszálló pálya is, ha szükséges.

A házakon, szállodákon még kint voltak a karácsonyi fényfüzérek, világítások. Ahogy esténként elnéztem őket, egy Grimm-mesében éreztem magam és a hangulathoz még a természet is hozzátette a magáét ezzel a rengeteg hóval, a mindent beborító fehérséggel.

Kék ég_1300px_vágott.jpg

Napok óta szünet nélkül esett és amerre csak néztem, mindenütt képeslapszerű volt a látvány. A háztetőket, meg mindent 60-70 centis paplannal takarta be a hó és csak hullott, csak hullott éjjel-nappal. Holle anyónak bizonyára kiszakadt a cihája, de nem bántuk.

Mivel az előrejelzések szerint sem számíthattunk arra, hogy eláll, így hóesésben indultunk neki gyalogtúránknak a völgy végébe. Az azt lezáró hegy túloldala már Tirol, körülöttünk 2 ezer méter körüli hegycsúcsok, amit azért tudtam, mert készültem, de látni nem lehetett őket a hóeséstől. Az utat reggel eltolhatták, mert csak bokáig jártunk a hóban, de a néhol mellmagasságig érő hófal figyelmeztetett, hogy itt nemigen érdemes letérni.

Színek a hóban_1200px.jpg

Ahogy elhagytuk az utolsó házakat a zajok elmaradtak és a hidegben csak a hó ropogását hallottuk. Amint megálltunk, abban a pillanatban ránk tört a csend. Az a téli csend, amit csak hóesésben lehet átélni és hallani. Föntről a nagy szürkeségből csak úgy ömlik az a milliónyi hópihe, hangtalanul, zajtalanul. Mindent belep, egyre csak dagad, mintha el akarná foglalni a világot. A hó a csend csapadéka, ők ketten jó barátok, mindig együtt járnak.

Aki távol a világ zajától belecsöppen és átadja magát nekik, azt valami végtelen nyugalom szállja meg, még ha csak rövid időre is. Érdemes kipróbálni, ha megadatik.

Kezdetben szél se lebbent, így a pihék szépen függőlegesen ereszkedtek alá, néha akkorák voltak, hogy megpróbáltunk párat elkapni, csak kár, hogy rajtunk megolvadnak.

Havazik_1200px.jpg

Később megérkezett a hó táncmestere, és egyre erősebben fújt. Olykor úgy verte a fákat, hogy valóságos hózuhazagban mentünk át alattuk. Most is igazolódni látszott a mondás, hogy mit sem ér a hideg szél nélkül. Időnként az arcunkba hordta a havat, az orrcimpánk behorpadt a hidegtől. Hej, de tél van! Bántam is én! És csak hullott, csak hullott a hó.

Gyerekkorom telei jutottak eszembe, ennyi havat szinte csak akkor láttam. Jó volt újból átélni, jó volt átfázni, ismét rendes telet látni.

Alig látni_1200px.jpg

Az út melletti patak is megszeppent csendben csordogált, kiálló kövei, mint megannyi labda gömbölyödtek a finom hótól. A föléjük tornyosuló fenyők lehet éppen őket számolgatták, mert a széltől némelyik megrázkódott picit, mintha bosszúsan dobbantott volna egyet, mert eltévesztette a kilencvenkilencediknél. A lehulló hódarabok kis lyukakat ütöttek a fehér takaróban. Egy óra mulva már az sem fog látszani. És csak hullott, csak hullott a hó.

Hegyi patak_1200px.jpg

A völgy végében egy jól befűtött vendéglő várta az átfázott turistákat, ránk fért már átmelegedni egy kicsit. Nem szimplán egy vendéglő volt az, hanem gazdasági épületek is álltak körülötte. Mikor odaértünk két legény éppen a szín tetejéről lapátolta le az ember magasságú havat, hogy össze ne roskadjon a hatalmas súly alatt. Előtte már be volt fogva a szán elé két ló, aminek fölöttébb megörültünk, mert akkor visszafelé szánon mehetünk, mint valami uraságok. Ez aztán föltette a koronát a napra, mostanság nem mindennapi élmény az ilyen. Méteres hó, lovas szán. Jól hangzott. Ahogy a szánoknak illik, csöndesen, puhán siklottunk és ugyan nem trojka volt, de szálltunk a friss havon. A lovak ütemes, ritmusos léptei hangtalanok voltak, csak a csengőjük verte fel a csendet. És csak hullott, csak hullott a hó.

 

A közelmúlt legszebb téli élménye volt ez a néhány nap, boldogan indultunk haza, teli tarisznyával. Élményekkel telivel, amik jó ideig megmaradnak, hiszen most is abból meséltem még.

Lovasszán_1200px.jpg